Magyarország telefon tantusz (Telefon érme)

A kezdetekben hatalmas volt a kereslet a telefonok iránt, azonban technikailag nehéz volt kielégíteni ezt a keresletet. Az előfizetői telefonok viszonylag alacsony forgalmat bonyolítottak le. Azok a vállalkozók, akik rendelkeztek telefonnal, speciális szerződéseket kötöttek a telefontársasággal, ami dupla előfizetői díj fizetését jelentette, de cserébe lehetőséget kaptak arra, hogy nyilvános telefonként működtessék azt. Az alkalmi telefonálók egy kis összegért telefonálhattak. A társaságok olyan készülékeket fejlesztettek ki, amelyek ellenálltak az időjárás viszontagságainak és a vandálok rongálásainak. Ezek a készülékek védett perselyt és érmebeszedőt is tartalmaztak. A telefonállomások lehettek beltériek (üzletekben, szállodák előcsarnokában) vagy kültériek (az utcán). A kültéri telefonok páncélozottak voltak, míg a beltérieknél nem volt szükség védelemre, mert azokat felügyelet mellett tartották. A magyar nyilvános telefon érmét Boldogfai Farkas Sándor szobrász- és éremművész alkotta, és ezt a Posta üzemeltette 1946-tól az 1970-es évekig a nyilvános telefonkészülékeken.

A „Leesett a tantusz” kifejezés mélyen gyökerezett a magyar nyelvben. Az eredetét egy olyan helyzetből meríti, amikor valaki pénzt dobott egy telefon-tárcsázógépbe, majd türelmesen várakozott, hogy a hívás összekapcsolódjon. Amikor a várt pillanat elérkezett, egy csengő-bongó hang jelentette, hogy az érme bedobásakor a perselybe esett. Ezt az analógiát a szólás arra használja, amikor valaki csak hosszas gondolkodás vagy tapasztalatszerzés után ért meg valamit.